A modern agyi képalkotó eljárások megjelenéséig a függőséget többnyire jellemhibának, önsorsrontó tevékenységnek, akaratgyengeségnek tekintették. Ez erősen stigmatizálta (és máig megbélyegzi) a függő emberek társadalmi megítélését.
1997-ben megjelent Alan Leshner (az amerikai National Institute on Drug Abuse későbbi elnökének) tanulmánya a Science folyóiratban a szerhasználat neurobiológiájáról (Addiciton Is a Brain Disease and It Matters címmel), mely szerint a pszichoaktív szerek kipróbálása ugyan az egyén saját döntésén múlik, a tovább folytatott szerhasználat azonban az agy olyan neurokémiai változásait indítja be, melyek megnehezítik a leszokást. Tehát az addikció egyfajta krónikus neurobiológiai zavar. Ennek bizonyítása máig vitatott, az is kérdéses, hogy segíti-e ennek tudatosítása a terápiás folyamatokat. Azonban Kapitány-Fövény Máté szerint a szenvedélybetegek negatív társadalmi megítélését talán enyhíthette volna – ha nem is történt meg ez minden esetben.
Emellett Dr. Máté Gábor szerint a kérdés nem az, hogy mi okozza a függőséget, hanem hogy miért van a szerhasználó életében a fájdalom. Nem valamennyi függőség kiváltó oka a bántalmazás vagy trauma, azonban minden függőség mögött valamilyen gyötrelmes élmény áll.
Fontos tudnunk, hogy a szerfogyasztás vagy függőség sosem vezethető vissza csupán egyetlen okra. Minden egyes embernél más és más ok áll a függőség hátterében.
Amikor a függőség okát kutatjuk, nagyon könnyen hivatkozunk a genetikai hajlamra.
Nap mint nap találkozunk számtalan addiktív ingerrel, mégsem lesz mindenkiből automatikusan függő. A függőségre hajlamos személynél nem jól működik a viselkedés szabályozása, gátlása. Míg az egészségeseknél az örömteli tevékenységek kielégítő jutalomérzéssel párosulnak, a függőséghajlam esetén a középagyi jutalmazórendszer alulműködik, nem érzi a jutalomérzést, ezért kompenzálnia kell. Az adott addikcióhoz társuló ingerek (pl. illatok, mozdulatok) is fontosabbá válnak a függők számára, és fokozott aktivitást váltanak ki.
Mindezek ellenére nem létezik egyetlen meghatározható génvariáns, ami függővé tesz valakit. Azonban mégis előfordul a családi halmozódás, generációról generációra. A függőséget okozó genetikai faktorok azt szabályozzák, hogy egy adott ingerre milyen jellegű vagy milyen erős válasz érkezik az agyban. Az egyén tapasztalatain, szocializációján, személyiségjegyein, habitusán és egyéb (a fentiekben is említett) faktorokon múlik, hogy milyen döntést hoz. Függőségre hajlamosító tényezők az impulzivitás, az ürességélmény, a szorongás, a hangulatzavar és az indulatkezelési nehézség. A külső tényezőknek (elsősorban a családnak) azonban nagyobb szerepe van a genetikai hajlamnál.
Ismert hajlamosító tényezők lehetnek még a pszichológiai tényezők.
A kamaszkor egy tipikusan olyan időszak, amikor a legtöbb olyan pszichológiai faktorral találkozunk, amelyek általában motiválhatják a szerfogyasztást. Ezek az örömszerzésre irányuló vágy (úgy, hogy még nem elég erős az ezt ellensúlyozó racionalitás, előrelátás), a fokozott kíváncsiság, a kalandvágy, az újdonság és különleges élmények iránti vonzódás, a kockázatkereső magatartás. A tiltott dolgok nagyobb vonzerejűek számukra, hiszen ez az időszak a határok feszegetéséről, a szülőkről való leválásról szól.
Ha a szociológiai hátteret nézzük, fontos tényező lehet a szülők iskolázottsága, egzisztenciális helyzete, a család összetétele, ezen belül az érzelmi kapcsolatok minősége, illetve az esetlegesen meglévő devianciák. A drogfogyasztás gyakoribb az átlagosnál jobb vagy lényegesen rosszabb anyagi helyzetű családok gyerekeinél.
Forrás: Jónás István: A gyermekkori bántalmazás szerepe a szerfüggőség kialakulásában, szakdolgozat, PTF, Budapest, 2022
